BLOG

Afrika láz

17 Már 2017, by Angela in Érdekesség
Ez nem utazóblog, szakmainak szántam, amikor elkezdtem írni. Az utazással kapcsolatos bejegyzések saját benyomásaimról mesélnek, azért teszem közzé őket, mert nekem örömet szerez a visszaemlékezés és néhányotoknak az olvasása. Gondolatok fogalmazódnak meg bennem, benned, mindenkiben úton-útfélen, de legtöbbször elillannak. Amikor alkalmam adódik a sajátjaimat leírni, azok valahogy súlyt kapnak – kimondattak. És ami kimondatott, az nyomot hagy, és talán elindít valamit: egy másik gondolatot, egy vitát, egy ébredést. Vagy csak egy lesajnáló legyintést. De ez már nem az én dolgom. Én csak mesélek. Most éppen az Afrika lázról, amiben égek…
…Mert Afrika amúgy csodálatos. A maga szegénységével, nyomorával és koszosságával is a szívembe lopta magát. Van ez a “hakuna matata”-életérzés, ami belengi egész Tanzániát, de gyanítom egész Afrikát is. Nagyjából annyit tesz: no worries, azaz nyugika, minden okés. És ennek megfelelően élnek. Lassan, nem idegeskedve, kimérten, mosolyogva, mindennek megadva az időt. Nekünk, nyugati embereknek ez furcsa. Mi mindent azonnal akarunk, és mindent úgy akarunk, ahogy miszerintünk helyes. De ott náluk, valamilyen furcsa oknál fogva, működik. Énekelnek, táncolnak, nem aggódnak. Hakuna matata. Közben elképesztő körülmények között élnek, poros utcájú városokban, kalyibákban, az út mellett, sokan sárból tapasztott kunyhókban, van, ahol még ajtó sincs, csak egy függöny szolgál bejárat gyanánt. A gyerekeknek negyedikes korukig fizeti az állam a taníttatást, onnantól a szülőknek kerül pénzbe. Ehhez még hozzájön az, hogy gyakran fél napokat kell ivóvízért gyalogolni, ez pedig a nők és gyerekek feladata, úgyhogy sokaknak ideje sincs iskolába járni, de nem látom, hogy ettől szenvednének. Talán csak nem látják, hogy másmilyen is lehetne. Más szóval: a mostban élnek. Ez nekünk, európaiaknak nagyon lehangoló, de ők valahogy nem panaszkodnak. Megteszik, amit tudnak és hakuna matata. Persze, sokan nyújtják a tenyerüket, de erre mi szoktattuk rá őket. Ők minket nem látnak másnak, csak egy két lábon járó pénzeszsáknak, vagy a fehér kéznek, amelyik a garasokat odadobja. De ez sem az ő hibájuk, mondom, valószínűleg mi szoktattuk rá erre őket. Ugyanakkor itt is igaz: nem mentheted meg őket. Úgy meg pláne nem, hogy a saját normáidat próbálod rájuk erőltetni. Egy példa: a Serengetiben van egy látogatóknak felállított központ. Fehér emberek adományozták a parknak, ők építették fel, jobbára nyugati ízlés szerint (a Serengetit túlnyomórészt fehér turisták látogatják). Üzemeltetni persze a feketéknek kell, ők meg a maguk koszos, elhanyagoló, hakuna matata módján üzemeltetik. Itt-ott kiégtek a lámpák, a tisztaság hagy kívánnivalót maga után és a büfében is csak a fotókon lelhető fel az induláskori választék. De ez nekik semmi különös. Ők amúgy is így élnek. Viszont a csoportunk tagjai erősen finnyáskodtak, húzták a szájukat, mondván “ezek annyira nem képesek, hogy fenntartsák, amit készen  a seggük alá kaptak”. Érted? A fehér ember odaad valamit nekik (amit vélhetőleg nem kértek) a saját ízlése szerint kialakítva, hogy a fehér turistáknak jó legyen, majd számon kéri azt, hogy az nem úgy van üzemeltetve, ahogy őneki megfelelő lenne. Na, ez az a középnyugati arrogancia, ami jellemez minket és ez nem más, mint a jelenkori kizsákmányolás. Aztán lehet, hogy túl borúsan látom. De valahogy úgy érzem, sosem jó, ha beleszólunk más kultúrák életvitelébe.
 
Tanzánia nagyrész iszlám, Zanzibár meg szinte teljesen az. Az egész paletta képviselteti magát a csak egy színes kendőt viselőktől a teljesen feketén elkendőzöttekig. Nagyon látványosan mutatja a nők szerepét az, hogy nyilvános helyen pl csak úgy üldögélni nem láttunk nőt. Nincs, nem szabad. Persze, vannak a piacon egyedül, vásárolnak, vagy a gyerekkel kínlódnak, stb, de csak úgy szórakozásból beülni egy kávézóba, vagy kiülni egy térre nekik nem szabad.
Láttam egy nőt. Egy kocsi platóján utazott elfüggönyzött arccal, míg a férje ült a légkondícionált vezetőfülkében. Elgondolkodtam ezen a nőn. Csak ült ott a platón, sütötte a nap, szívta a port, a kipuffogófüstöt, és csak nézelődött. Milyen lehet az élete? Milyen jövőben reménykedhet? Nem tűnt szomorúnak. Vajon tudja, hogy lehet másképp? Egyáltalán: jó az neki, ha tudja, hogy lehet másképp?
Én csak azt tudom, hogy én rettentő boldog és hálás vagyok azért, amilyen az életem. És olyan jó beletekinteni az övékbe. Nem sajnálattal és nem borzongással, és nem fújjolva. Csak nyitott szemmel és érdeklődve. Feltéve azt a kérdést, hogy bizonyosan az-e a jó irány, amerre a civilizált világ tart? Persze, akármilyen választ is adok rá, a folyamatot megváltoztatni nem tudom. De látni és gondolkodni olyan jó! 
 
Persze, van még egy csomó dolog. Zanzibár például. Az egy csoda. Türkizkék és meleg az Indiai óceán, és fehér a partján a homok. Egyszerűen élnek az emberek. Amikor apály van, kimennek halászni hálókkal meg mindenféle összeeszkábált dolgokkal, és amit találnak, összeszedik. Így élnek, az óceán eteti őket. Nagy melegben beülnek a fák alá, délután, ha enyhül kicsit a forróság, akkor megelevenedik a part: gyerekek rohangálnak, a felnőttek is előbújnak, vízben ruhástul, cipőstül, nevetnek, énekelnek, vagy csak beszélgetnek. Ennyi van nekik. Itt is megint: nem tudom, hogy bánják-e, vagy vágynak-e másra. Nagyon jó hangulata van egyébként, bár nagyon nagy a kontraszt: nyomornegyed (ami persze csak számunkra az, nekik ez a természetes) és mellette a Hilton. De milyen csodás a természet, egyformán adagolja a szépségét, mindenkinek jut: a fehér part a sárkunyhó előtt is ugyanolyan gyönyörű, mint a Hilton előtt. A lisztfinomságú vakító fehér homok az utcagyerekek talpát is ugyanúgy simogatja, mint az enyémet, és ők is ugyanolyan finom rákokat és polipokat esznek parázson sütve, mint mi a part menti vendéglőkben. A kör bezárul: Isten előtt mindenki egyenlő. ?
 
Bizonyosan elmegyek még Afrikába. Nagyon szép a világ, és mindent látni szeretnék belőle, amíg még tönkre nem tesszük. Tedd ezt te is, ha megteheted! Csak gazdagabb leszel tőle.