BLOG

Ki kell törölni – ez sem szakma

16 dec 2017, by Angela in Egyéb

Van sok ilyen posztom megírva. Egyik sem szakmai, de mégis kikívánkoznak, csak roppant nehéz kimondani, ennyire betekintést engedni. Az arcomat adni mindenhez. Néha-néha be fogok tenni egyet közülük – a barátaim szeretik őket, a többiek pedig továbbkattinthatnak, a címben jelzem, ha nem szakmai a téma. 

Arról beszélgettünk a minap, kicsit szomorkásan, hogy egyre gyakrabban előfordul, hogy valakinek ki kell törölni a nevét a telefonunkból. És sajnos nem azért, mert új száma van… Úgy törlődnek ki az életünkből, mint a számaik a telefonjainkból. Egyik pillanatban még itt voltak, a másikban meg már nem. Pedig csak egy pillanatra félrenéztem…

Én már egy ideje kitöröltem a nagyit. Már nincs benne a száma a telefonomban. De azelőtt se nagyon használtam már… nem hallotta, nem találta meg a gombot, amivel fel kell venni, néha magát a telefont se. Inkább bementem hozzá. Igen be. Mert otthonba akart menni. Sokáig nem engedtük, azt hittük, önzés, ha engedjük bemenni. Majd mi gondoskodunk… Ma már tudom, hogy az volt az önzés, hogy évekig nem engedtük. Mert nem akart ránk szorulni. Nem akarta, hogy mi cseréljük alatta az ágytálat. Meg akarta őrizni a méltóságát előttünk, mi meg hónapokig, évekig elvettük ezt a lehetőséget tőle. Nehéz ilyen helyzetben ésszel dönteni, nekünk sem sikerült sokáig.

Nagyi nagyon erős és bölcs asszony volt. Majdnem mindenkit elvesztett. Szülőt, férjet, két testvért, az egyik gyermekét. De méltósággal viselte az életét. Hitt-e valamiben? Nem tudom. Nagyapám nem. És ő nagyon kemény ember volt, nem tűrt meg más véleményt, nagyinak se lehetett sajátja. De aztán 20 évet töltött özvegyen… talán volt ideje gondolkodni azon, hogy hogyan van tovább. Úgy tűnt, menni szeretne, csak mi nem engedjük. Az utolsó időben minden alkalommal elköszöntünk, ő remélte, én meg nem tudtam, hogy ez lesz-e az utolsó alkalom. Aztán valahogy elkezdett közeledni az utolsó alkalom, szerintem érezte. Azt mondta: “látod, anyukám (így hívott), ennyi egy élet. Ma még itt vagyok, holnap meg már nem. Csináltam ezt-azt, nagyon gyorsan elszaladt az egész.” Én meg nem tudtam erre mit mondani. Odahajoltam a füléhez, akkor már csak így lehetett vele kommunikálni, és azt mondtam: “ne félj, szeretlek”. Nem tudtam mást mondani. De ugyanakkor azzal, ahogy akkor őt (utoljára) megöleltem, elbúcsúztam attól is, aki olyan korán és olyan hirtelen ment el, hogy nem tudtam elköszönni tőle. (Ő volt az első az életemben, aki elment, és ő az, aki 28 éve minden héten eszembe jut még mindig. Ő olyan régen ment el, hogy még telefonszáma sem volt. Csak a horgászbot hangja és a csali vaníliás illata maradt meg utána. Meg néhány megsárgult fotó.)

Az nem frázis, hogy éld úgy minden napodat, mintha az lenne az utolsó. Azt tényleg úgy kell. Hiszem, hogy én így élem. Vannak pillanatok, amikor nehezebb, de akkor is úgy kell. Nem tartok haragot, nem is gerjesztek, és ezzel egész kicsi korom óta így vagyok, de valahogy csak most tudatosult, ezzel a nagyi utolsó mondatával. Nem üvöltök a gyerekeimre, férjemre, szüleimre. Senkire. Mert minden pillanatból csak egy van, nem lesz belőle több, nem lehet megismételni, újrajátszani, és én nem akarok egyet sem arra vesztegetni, hogy haraggal, feszültséggel töltsem meg. Nem én. És ez így jó nekem, nekünk.

Én emlékszem a nagyi-ízekre és az illatokra, a vasárnapi ebédekre, arra, amikor még erős volt és nem keverte össze a cukrot a sóval, a tejfölt a kefírrel. Amikor még látta, ha nem tiszta a villa. És emlékszem horgászélményekre, duna-menti sátorozós, boldog gyermekkori nyarakra.

Nincs több élet. Most van, ez a pillanat van. Fogd meg a kezét, hívd fel telefonon. Adj neki egy puszit. Ne szidd meg, ha rossz jegyet hoz! Fújd magadra a parfümöt, szagolj bele az erdő illatába! Vedd fel a kedvenc ruhádat! Vedd meg a cipőt! Azt hitted, hogy ez egy vicc? Dehogy! A legkomolyabb dolog, ami csak létezik.