BLOG

Képzelj el egy képet! Képzeld el, hogy zöld lankák közt gyalogolsz. Ha körültekintesz, hegyek mindenhol, mohával fedettek, melyet apró hófehér és rózsaszín virágszigetek tarkítanak, mintha színes bársonnyal lenne borítva. Mint egy szalag, talpnyom-széles út futja körbe. A lábad alatt puha a talaj, mintha felhőn lépkednél, a levegő hűvös és tiszta, körülölel a természet. Nagyot lélegzel. Friss. Gyalogolsz, a lépteid zaja és a lihegésed hallatszik, semmi más. Épp szélcsend van. Szemléled a tájat: itt-ott birkák legelésznek békésen, gombák nőnek a moha közt, és ha éhes vagy, lenyúlsz és szedhetsz friss áfonyát. Éppen most érik. Majd egyszer csak kiérsz egy tó partjára, fekete homok a partja és olyan tiszta, hogy mélyen lelátni az aljára. Most lehajolsz, és a tenyereddel merítve iszol belőle: édes, kristályszerű, hideg.

Most képzelj el egy teret, olyan, mintha a Holdon lennél. Vulkáni homok borítja a talajt, megkövesedett lávahegyek emelkednek föléd, és a táj, mintha egy durcás óriásbébi széthajigálta volna a köveit, tele kövekkel. Hol embernagyságú, hol kisebb, hol nagyobb kövek. A vulkánok évszázadokkal, évezredekkel ezelőtti nyomai ezek, ahogy teleköpködték a környezetüket a produktumaikkal. Most ezek között gyalogolsz, az utadat állják, de te átmászol rajtuk, magad mögött hagyod egyiket a másik után, a szurdok egyre szűkül, melletted patak csordogál, egyre bővebb vizű. Ahogy a szurdok végére érsz, a szemed elé tárul egy hatalmas vízesés, alig látod, olyan magas. Évszázadok óta ugyanúgy zuhog, csak zuhog. Kicsit visszavisz a múltba, arra gondolsz, 200 évvel ezelőtt, ha idejöttél volna, ugyanezt érezted, hallottad és láttad volna. A víz az úr. Vájt magának egy üreget, be lehet mászni mögé. Ahogy szemből besüt a nap, a sugarai megtörnek a vízpárán és szivárványt alkotnak. El tudsz képzelni szebbet? Ugye tudod, hogy ebből is ihatsz?

Azt hiszed, ez egy álom? Nem. Ez Izland. Izland, ahol a csapból forrásvíz folyik, ahol a helyiek minden turistabusznak mosolyogva integetnek, és ahol mindenki szegről-végről rokona mindenkinek. Ahol Gunnar Thomasson és Christine Jónasdottir forrónadrágban és szandálban majszolja a fagyit, te meg téli öltözetben (bakancs, pehelykabát, sapka, kesztyű) szürcsölöd a remekbe szabott forró hallevest. Ahol lépten-nyomon vízesésbe botlasz. Ahol nincs Unicredit és Cib, viszont van Islandsbankí, ahol a világon a legnagyobb az egy főre eső kiadott (és elolvasott) könyvek száma, és akik annyira vigyáznak a nyelvükre, hogy még a telefonra is saját szavuk van: sími. De tényleg: egy mostani izlandi valóban el tudna beszélgetni egy ezer évvel ezelőttivel. Vigyáznak magukra, egymásra és a közös dolgaikra. Nem lopnak, nem hazudnak, nem trükköznek. A szó jó értelmében véve naivan gyermekiek, egyszerűen tündériek. Nem fér például a fejükbe, hogy hogy lehet az, hogy ki van írva táblákra, hogy veszélyes lemenni az óceánpartra, ennek ellenére a turisták mégis lemennek, és évente 2-3 haláleset történik pont ez okból.

Van még. Képzeld el, hogy este fél 11, de világos van. Igen, mint nappal. Kicsit nyirkos az idő, hűvös van. A táj jellegzetes, köves, távolban színes hegyek, a köd leszállt a tájra, a talajtól kb 2 méter magasságig. Szökik az eső, de az is csak lágyan. Te pedig egy melegvizes tavacskában üldögélsz többedmagaddal, elégedetten, mosolyogva. Tiszta vizű, lelátsz az aljára, köves. Nem mély, le kell ülnöd, hogy bele tudj merülni, de ez pont így jó, mert amúgy is ülni szeretnél. Körülötted emberek mindenféle országokból, mind mosolyognak. A tó meleg vizéből felszálló gőz keveredik a köddel. Vasas-kénes szag van. Hát nem fantasztikus? És képzeld el, hogy nem is fázol, ha kiszállsz. (Legalábbis nem annyira, mint gondolnád!) Vagy ugyanez pepitában: képzeld el, hogy gömbölyű, moha borította hegyek között bandukolsz, egy patak partján felfelé. A tájat már ismered, de ami most jön, az igazi meglepetés. Egy kis tavacskába ütközöl, amiben jó kedélyű emberek ülnek gőzölgő, meleg, természetes termálvízben. integetnek, hogy menj be. Igaz, túrázni indultál, de ki emlékszik már arra? Fürdőruhád sincs, de mindez nem számít, mert dobod le a ruháidat és már repülsz is be a jó meleg vízbe. Csak úgy, spontán. Hát ilyen csodák történnek Izlandon.

És tudod, mi van még Izlandon? Pöfögők. Csak úgy fortyognak-gőzölögnek a lábad mellet, ahogy járod a vidéket.

Feltűnhetett, hogy a képek során mindig gyalogolsz. Igen. Izland túrázva térképezhető fel, úgy ismerhető meg igazán, nem pedig a busz ablakából kikukucskálva. Terepjáró busszal el tudnak vinni bizonyos pontokig, de onnan neked kell bejárnod az utat. Túrázva, annak minden velejárójával: az ólmos fáradtsággal, a beragtapaszozott lábujjakkal, a már a buszon levetett bakancsokkal, a kipirult arcokkal és a csillogó szemekkel. És a többivel: jeges patakon mezítláb átgázolással, emelkedőn felkapaszkodással, árokugrással, esőben elázással és süvítő szélben a szembe behúzott sapkákkal.

Kihagyhatatlan és elmondhatatlan. A képek nem adják vissza az élményt: a gejzírkitörést, a pöfögőket, azt a jellegzetes szagot, a gleccsermezőn immár hat éve még mindig meleg megkövesedett láva tapintását (tudod, az Eyjafjallajökull, ami 2010-ben megbénította a légi közlekedést). Ne higgy nekem! Nézd meg magad! (Csoportos túrát ajánlok.)